Édesapám sorkatona volt, de rajta kívül is több katona volt még a családban, illetve az ismertségi körben. Volt olyan ismerősöm, aki többször volt külszolgálaton Afganisztánban, ő sokat mesélt arról, hogy milyen a katonalét, hogy jutott el odáig.

Elhelyezkedtem hegesztőként, de éreztem, hogy az nem az én világom, ezért 2014-ben bementem érdeklődni a székesfehérvári toborzóirodába. Ott elmondták, hogy mik a követelmények, mire számíthatok. Ekkortól célirányosan készültem, elkezdtem magam felkészíteni fizikálisan, lelkileg. Közöltem a családommal, hogy márpedig ezt fogom csinálni, felmondtam a munkahelyemen is. Utóbbi helyen kinevettek, és azt mondták, hamar vissza fogok én oda menni. Aztán nem így sült el a dolog, „csont nélkül” megcsináltam elsőre az alkalmassági vizsgálatot.

Mikor még gyerekkoromban erről beszéltem, nem vettek komolyan. Az az igazság, hogy én nagyon sovány gyerek voltam, így, amikor azt mondtam: katona akarok lenni, pláne, hogy misszióba is szeretnék menni, kétkedve néztek rám. Én ekkor mindig azt válaszoltam, hogy „Márpedig megcsinálom!”, és sikerült is.

Apám elmesélte a saját tapasztalatait, bíztatott, hogy próbáljam meg, bár akkoriban  elég link voltam. Anyám nagyon ellenezte a dolgot. A féltés mellett az akkori civil fizetésemhez képest kevesebb anyagi juttatás miatt is aggódott. Én viszont mindenáron katona akartam lenni. 

 

A toborzók Tatán ajánlottak lövészbeosztást. Az alapkiképzésem Szentendrén volt és szerencsésen is indult, mivel épp a tataiak lettek a kiképzőim. A kiképzés nem volt egyszerű, sokan adták fel az eredeti szakaszból.

Ezt követően Tatára kerültem lövész-karabélyos beosztásba, egyből a mélyvízbe. A rohamövész végzettségű Szakálos Péter főtörzsőrmester kezdett el bevezetni a lövész szakmába. Engem már akkor nagyon érdekelt a mesterlövész irány, de azokra a felkészítésekre nem lehetett csak úgy bekerülni: le kellett tenni valamit az asztalra, hogy az emberrel szóba álljanak. Az egyik gyakorlaton a Bakonyban ismerkedtem meg – későbbi jó barátommal –, Bognár József szakaszvezetővel, aki mesterlövész volt. Ő vázolta fel nekem, hogy miről is szól ez a szakterület és milyen plusz terhekkel, de lehetőségekkel is jár. Elmentem számos tanfolyamra, képzésre. 

Ez már az első iraki misszióm után volt, 2017-ben. Azt éreztem, hogy a lövész beosztás már nem tud többet adni, épp be akartam adni egy áthelyezési kérelmet, amikor felhívott a vezénylőzászlósunk, felajánlott egy mesterlövész beosztást, ha elvégzem a felkészítést. Azonnal elvállaltam. 

Kaptam egy puskát, hogy ez lesz a fegyverem, kezdjek el vele barátkozni. Elmagyarázták, mit miért csinálunk, mi hogy működik a fegyveren, miért és hogyan kell használni. A mesterlövészrajunk parancsnoka, Kerekes Norbert törzsőrmester is elkezdett foglalkozni velem. Egy „elég egyszerű” feladatot kaptam elsőre: 100 méteren olyan szórásképet kellett lőnöm, amivel ők elégedettek lehetnek. Ha nem sikerül, akkor köszönik a részvételt, távozhatok is. Miután ez sikerült, még komolyabban elkezdtek tanítani, folyamatosan jegyzeteltem szinte minden szavukat. Ezalatt már el is küldtek gyakorlásképpen az első versenyemre, egy nagy távolságú precíziós lövészversenyre, ahol sikerült elérnem a 3. helyezést. Ezután még komolyabbá vált a képzésem. Rengeteg elméleti felkészítés következett, többek között ballisztika, meteorológia, különböző képletek, számítások, távolságbecslések… minden, ami ehhez a szakmához kell. A gyakorlótéren megtanultuk hogyan rejtőzködjünk, kezeljük a különböző gyalogsági fegyvereket, miként kell kiépíteni mesterlövész pontot, megközelíteni és elhagyni a helyszíneket. Nagy szerencsém volt, hogy éveken keresztül lövészkatona voltam, mert ezek mind rá tudtak épülni az alapokra, melyeket Szakálos főtörzsőrmester segítségével sajátítottam el. 

Ez a szakterület elég komoly helytállást és sok tanulást kíván, nem csak fizikailag, hanem agyban is rendben kell lenni.

 Amikor belekerültem, még kialakulóban volt ez a szakterület Magyarországon, de kiképzőink mindent megtettek, hogy a lehető legjobb képzést kapjuk. 

Valóban fontos nagyon pontos lövést leadni, hiszen a való életben sok esetben nincs esély a második lövésre. Ehhez komoly matematikai számítások kellenek. 

A követelmények is szigorúak voltak. Egy héten keresztül csak elmélet volt, aztán mentünk ki a lőtérre és a kiképzőnk, Debreceni Tibor zászlós feltett öt kérdést. Ha elsőre nem tudtam válaszolni 3 másodpercen belül, húzott egy strigulát. Ha ötből háromra nem tudtam válaszolni, aznap nem lőhettem. A komplex feladatok során legtöbbször kaptunk egy koordinátát, egy időkorlátot és egy lövéssel kellett eltalálni a célt, ami lehetett akár egy 100 méterre lévő 10 milliméter átmérőjű érme is. Azt is gyakoroltuk, miként találjuk el a betonfal vagy üveg mögé, kocsiba rejtett célokat, mindezt ülve, állva, fekve, tehét minden testhelyzetben.

Egyébként ez a szakterület a folyamatos tanulásról, gyakorlásról szól. A mesterlövész beosztásban lévő katonáknak minden évben vizsgázniuk kell szaktudásukból.

Annak idején ő részletesen elmesélte, hogy milyen volt odakint, mik a követelmények, miként lehet oda kijutni. Mivel Irakban nincs mesterlövész beosztás, ott géppuskás voltam mindhárom alkalommal, Koszovóban viszont mesterlövész. Utóbbi beosztáshoz a felkészítése keményebb volt. Két hónapon keresztül hajnalban keltünk, ment a dolgozatírás, hisz elméletben is tudni kell mindent. Aztán kimentünk a lőttérre és pisztollyal, karabéllyal, mesterlövészpuskával gyakoroltunk. Folyamatosan ezt csináltuk, mindig ez járt az ember fejében. Ez viszont kell is. Ez olyan szakma, amivel otthon is foglalkozni kell.

Melyik volt a legemlékezetesebb missziód?

Az első misszió, nyilván az újdonság varázsa miatt már eleve hatalmas élmény volt, de szerintem ezzel sokan így vannak. A második, szintén iraki külszolgálatra is szívesen gondolok vissza. Ott tényleg egy nagyon összetartó, bajtársias közösségünk volt. Egyébként minden misszió hasznos, hiszen ott olyan készségeket lehet fejleszteni különböző – akár éles – helyzetekben, ami pótolhatatlan tapasztalatot jelent a későbbiekben.

Úgy éreztem eljött a váltás ideje. Sokat ingáztam Tata és Bakonycsernye között, de utóbbi helyen felépítettem magamnak egy házat, egy biztos életet. Eddig inkább a sok távollét jellemezte az életemet, köztük kül- és határszolgálati feladatok, a szakmai legapróbb részleteinek megismerése, ma már viszont abban a korban vagyok, hogy ideje lenne megállapodni, családot alapítani.  

A legkézenfekvőbb választás Székesfehérvár volt, megcéloztam a toborzóirodát, ahol annak idején a katonai pályám indult. Elöljáróim megértők voltak, engedélyezték az áthelyezésemet, így ősztől a székesfehérvári hadkiegészítő és toborzóirodán szolgálok. 

Jól érzem magam. Jelenleg az ügyviteli részlegen vagyok, de a toborzásban is részt veszek: bemutatom a fegyvereket és a saját tapasztalataimat megosztva mesélek arról, milyenek a kemény kiképzések, a gyakorlatok, missziók, milyen ez a katonalét.

Nagyon örülök, hogy Németh Andor alezredes úr, a központparancsnokom támogatja, hogy tudjam gyakorolni a mesterlövész szakmát is. Ez fontos számomra, mert az évek során nagyon megszerettem. A közelmúltban is részt tudtam venni egy mesterlövész versenyen. Legutóbb, már az MH KIKNYP állományában a Klapka-Tactical Mesterlövészkupán Military Standard kategóriában az egyéni versenyben bronz, csapatban aranyérmet szereztem. A kétnapos verseny összesített pontja alapján pedig a 2. helyen végeztem. 

Találkoztam olyan régi ismerősökkel, akik egykor azt gondolták, hogy nem nekem való ez a hivatás. Valaki irigykedik, más azt mondja, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig próbáltam határt húzni a szakma és a magánélet közé, így az ismerőseim sok mindent nem tudnak, nem látják a mögöttes tartalmat. Ez viszont nem is fontos, az a lényeg, hogy én látom és szeretem ezt csinálni.